Mimóza alias Mimi egy volt a mentett cicáink közül. Olyan volt, mint a többiek: aranyos, kedves, „cicás” - mégis különleges volt számomra, mindazért, amit adott nekem.

 Sokat tanultam tőle arról, hogyan kell csendben tűrni a fájdalmakat, kitartással szembe szállni betegségekkel, melyeket még csak nem is ismerünk, és hogyan kell eközben minden rezdülésünkkel mutatni, hogy mi igen is élni és az életünkért küzdeni akarunk. Mindig is tiszteltem az élet minden formáját, de az én kis Mimózám még jobban megerősítette bennem az élet értékébe vetett hitet. Így amikor meg kellett tőle válnom, nem volt kérdés: ha egy napon sikerül létrehoznunk egy cicamentő alapítványt, az Ő nevét fogja viselni. 

 Mimit 2009 augusztusában, kb. 4 hetes korában tette utcára valaki a munkahelyemnél, egy kartondobozban… Nagyon pici volt és rendkívül sovány. A csontjai majd kiszúrták a bőrét, a pocakja viszont rettenetesen puffadt volt és nagyon ment a hasa. Magunkhoz vettük őt, hogy segíteni próbáljunk rajta: kezeltessük, majd jó gazdit keressünk számára. Több mint egy évet töltött velünk… és mennyi minden belefért ebbe az időbe! Mennyi jó szó és simogatás, aggódás...

 Az orvosok lelkiismeretesen és kitartóan próbálták kideríteni, mi lehet Mimi baja. Végigjártunk minden lépcsőfokot, az átlagos parazitás és bakteriális fertőzésektől a gombán keresztül a vírusos és szervi problémákig. 2010 tavaszára már minden korábban félretett fillérem elment speciális tápokra, roboráló szerekre, vizsgálatokra (pedig az állatorvosok -látva kálváriánkat- kedvező árakat szabtak), Mimi állapota azonban nem sokat javult. Gyakorlatilag nem volt bélflórája, sejt szinten folyton éhezett, mert a tápanyagok nem tudtak felszívódni nála (minden csak „átment” rajta). 10 hónapos kora ellenére a súlya még nem érte el a 2 kilót és még nem vált ivaréretté… viszont betegen is vidám volt, játékos és okos cica, aki kitartóan küzdött az életéért, így aztán mi sem akartuk feladni. Segítséget kértünk az interneten – és nagyon sokan nyújtottak segítő kezet. Ki almot adott (Mimi állandó hasmenése miatt rengeteg alom fogyott), ki bevásárolt neki a gyógy-tápokból vagy a probiotikumokból (havonta kb. 15-20 ezer forint ment el ezekre), ki pénzt küldött a soron következő vizsgálatokra. Fantasztikus érzés volt, hogy ezért a beteg, mégis energikus kis csodalényért ennyi ember megmozdult, s így időt és ezzel együtt reményt nyertünk. Az újabb vizsgálatok révén kiderült, hogy Mimi autoimmun beteg, és bár ezt követően több hónapon át próbáltuk szteroidokkal stabilizálni az állapotát, sajnos nem jártunk sikerrel. Végül feladtuk…

2010. szeptember 17-én az egész napomat Vele töltöttem. Ő hol játszott, miközben én néztem őt, hol megpihent mellettem és csak csendben élveztük egymás társaságát, este megkapta élete legfinomabb, normál cicahamikból álló vacsoráját, aztán pedig búcsút vettünk egymástól… Mimóza örökre elaludt. Életem egyik legnehezebb döntése volt, melyet végül azért hoztam meg így, mert azt gondoltam, a legtöbb, amit tehettünk érte, hogy megkíméltük a további, akár évekig elhúzódó szenvedésektől. Mind a mai napig görcsösen összeszorul a szívem, ha Rá gondolok, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy a gondjainkra bízta őt. Egy év együttlét, ragaszkodás, törődés… Hány új élet született eközben - és hány élet múlt el… A tőle kapott szeretet örökké gazdagítani fogja az emlékeinket és a lelkünket.

L-Nagy Ági