2013.03.27.

Az első reggel, amikor a nap nem üdvözölheti Minkát – és Minka nem üdvözölhet engem…

szomorkás szemei nem ragyognak rám, amikor belépek a cicáimhoz, nem toporog a párnáját dagasztva, dorombolva, várva a sorára… kedves kis pofácskáját nem dörgöli a kezemhez, mikor ő hozzá érek… L

Mennyire fájdalmas ilyen módon megüresedett kennelt látnom, mekkora a szakadék, az ellentét ez és a között az érzés között, amikor egy kis védencünk helyére pillantva tudom, hogy már szerető, gondos gazdinál van…

A legnagyobb télben dobta Őt ki valaki, egy parkba, betegen. Nagyon rövid idő alatt, kitörölhetetlenül belopta magát a szívembe. Játékos volt, kedves és bújós, oly annyira, hogy még az állatorvosnál is mindig hangosan dorombolt, még akkor is, amikor éppen szurikat kapott… türelemmel viselte a tabletták beadását, a szemcseppeket, orrcseppeket… együtt működött, mint aki tudja, érte történik minden.

Jobban lett, majd pár jobb nap után ismét rosszabbul, még rosszabbul… tegnapi vírustesztjei pozitívak lettek…

Még Alapítványunk indulásakor hoztunk egy döntést, higgadtan átgondolva, átbeszélve az ilyen helyzetekkel járó esélyeket és a mi lehetőségeinket. Mennyivel egyszerűbb volt akkor, általánosságokban véve nézni a dolgokat!

És most, hogy először itt volt egy ilyen pillanat, mennyire másként láttam sok mindent. Most nem általában a cica-aidsről és a leukózisról volt szó, hanem Minkáról, az én kicsi JázMinka cicámról, aki ragaszkodott hozzám, bízott bennem… az Ő bajairól, az Ő sorsáról… és most úgy éreztem, jó lenne mégiscsak megpróbálni Vele, adni Neki egy esélyt…

De hiszen tudtuk jól, hogy ilyen lesz, és pont ezért egyeztünk meg előre a döntésünkben, mert ilyenkor már nagyon nehéz a szívünk helyett az eszünkre hallgatni... az érzéseink ellenére józanul dönteni…

Örökre elbúcsúztam Tőle…

Nem tudom, helyesen tettem-e…

Hiányzik…

L

L.N.Á.